10. fejezet - Valami emberit
Másnap reggel a madarak ébresztettek. Ez azt jelenti, hogy a
mai nap csodás időnek örvendhetünk itt a szeles Londonban. Lassacskán
kinyitottam a szemem majd nehéz, komótos léptekkel igyekeztem a fürdőszoba felé,
hogy elvégezzem reggeli teendőimet. Már végeztem az arcom mosásával és éppen
felemeltem a fejem, hogy a törölközőért nyúljak mikor gondoltam egyet és
letöröltem a párát a tükörről. Nagyon megrémültem.
Egy alakot láttam magam mögött, egy magas göndör hajú fiú
alakját. Harry állt mögöttem. Döbbentem fordultam meg, hogy vajon mit akarhat.
- Harry! Mégis mi a fészkes fenét keresel itt? - kiáltottam
rá rémülten.
- Jó reggelt Sara. Csak látni akartalak. - mondta kissé szemrehányóan,
hogy nem köszöntöttem a Nap felkelése alkalmából. Az ég szerelmére! Halálra
rémített, nem volt időm átnézni az udvariassági szabálykönyvet.
- Jó reggelt Harry. Ha látni akarsz, nézegesd a fényképem a
nappaliban, ugyan is én nem akarlak látni a történtek után. - vágtam a fejéhez
az elmúlt pár nap történését majd elindultam kifelé a fürdőből. Abban a
pillanatban mikor megjelent mögöttem elszállt a haragom nagy része és legszívesebben
a karjai közé omlottam volna de, a büszkeségem és a józan eszem azt nem
engedte. A ruhásszekrény felé véve az irányt azon gondolkodtam, hogy mit vegyek
fel ezen a különösen meleg napon. Egy kis ideig dúrkáltam a szekrényben majd
megtaláltam a tökéletes ruhát. Egy fehér mini egybe ruhát vettem fel egy
egyszerű
Farmermellénnyel.
- Kimennél, kérlek? Szeretnék felöltözni. - mondtam neki semleges
hangon. Látszott rajta, hogy nem tetszett neki hogy nem sikerült kiváltana belőlem
semmilyen érzelmet.
- Nem maradhatnék bent? - kérdezte azzal a gyönyörű mosollyal
az arcán.
- Nem. - mondtam ismét unott hangon. Látván, hogy nem
sikerült a terve miszerint megnéz öltözködés, közben fogta magát és arrébb állt
az ajtóból. Én diadalmas arccal léptem át a küszöböt és zártam magamra az
ajtót.
Mikor átöltöztem és kiléptem a fürdőszobából Harry az
ágyamon ült és tátott szájjal bámult engem.
- Gyönyörű vagy. - mondta csillogó smaragdzöld szemekkel.
Bevallom eléggé zavarba hozott, mert kissé elpirultam, mire ő győztes mosollyal
az arcán állt fel az eddig elfoglalt helyéről majd közelített felém.
Csupán néhány centire állt meg tőlem majd a szemembe nézett.
Éreztem kezeit a derekamon majd közelebb jött csökkentve azt a pár centi
távolságot is, ami még volt köztünk. Tudtam, tudtam, hogy el kellett volna
löknöm magamtól, de abban a percben képtelen voltam rá. Éreztem, ahogy odahajol
a fülemhez, éreztem, ahogy veszi a levegőt, majd kifúja. Éreztem minden apró
mozdulatát.
- Sara. Ne haragudj rám. Sosem tudnálak szándékosan bántani.
Csak meg akarlak védeni. - Suttogta halkan a fülembe.
- Akkor miért? Miért okozol nekem mindig fájdalmat? -
kérdeztem tőle nyöszörögve, hisz már a sírás kerülgetett.
- Félek. - mondta ki halkan majd elhajolt fülemtől, és
kezeit levette a derekamról. - Félek, hogy ha közel engedlek magamhoz,
elveszítlek. Félek, hogy ha meglátják milyen fontos is vagy nekem az
ellenségeim rajtad, keresztül próbálnak megzsarolni engem. - mondta féltő
hangon.
- Megzsarolni? Mégis hogyan? - néztem rá kérdő, könnyes
szemekkel.
- Százféle módon is akár. Hallottam már olyanról, hogy
elrabolták egy fajtársam emberi szerelmét és megkínozták a fiú szeme láttára
meg olyat, hogy a lányt darabokban küldték vissza a párjának, de még olyanról is,
hogy megharapták. - fejezte be halkan.
- Átváltozott? - tetem fel ismét a kérdésem.
- Át kellett volna. - motyogta.
- Akkor mégis mi történt? - kérdeztem kíváncsian. Nem
értettem. Minden olyan zavaros volt. Megharapták, de nem változott át. Akkor
mégis mi történhetett. Hirtelen lépteket hallottam. Körbenéztem, hogy kiderítsem
kitől, származnak a zajok. Legnagyobb megdöbbenésemre az ajtófélfánál egy
alakot véltem felfedezni.
- Belehalt. - Mondta halkan az ismerős alak. De mikor kilépett
az árnyékból legnagyobb megdöbbenésemre az alak tulajdonosa nem volt más mit
Louis.
- Hogyan? - kérdetem.
- Ha megharap egy vérfarkas, két lehetőség van. Általában
átváltozol, de van, hogy belehalsz. A lány hiába volt életerős és fiatal, neki
nem ezt szánta a sors. A barátja mindent megpróbált a megmentése érdekében, de
túl késő volt. Már megharapták. A fiú felemelte a lányt és egy csendes helyre
vitte. A lány borzalmasan szenvedett ám a fiú nem tudott mit tenni csak
enyhíteni tudta a fájdalmát. Pedig mindent megpróbált.
Mindennél és mindenkinél jobban szerette a lányt. Hosszú
gyötrelme órákig ült a földön a lány a fiú karjai között borzalmas szenvedések
között néma csendben, mígnem egyszer a fiú bocsánatot kért a lánytól.
A lány azt felelte, hogy tudta. Tudta hogy micsoda. Jobban látott, jobban hallott mint bárki más. Jobbak voltak a reflexei. A lány kimondta azt a szót,
amit a fiú minden erejével próbált eltitkolni előle. "Tudtam, hogy
vérfarkas vagy. " Hagyták el a szavak a lány száját. Ekkor a fiú döbbenten
nézett majd megkérdezte. "Tudtad, hogy mi vagyok, és mégis kedveltél?".
"Szerettelek." Hangzott a lány szájából a válasz. Ekkor a fiú arcán
legördült egy könnycsepp majd utojára megcsókolta szerelmét. " Kérlek,
segíts" kérlelte a lány. A fiú már nem bírta tovább visszatartani a
könnyeit és zokogásba tört ki. A lány ismételte magát.
"Kérlek, segíts." Nyöszörgött halkan a lány. A fiú
nem bírta nézni tovább a szenvedését és a lány kérése szerint segített neki.
Enyhítette a lány minden fájdalmát. Megölte a lányt, mert annyira szerette,
hogy nem bírta nézni a szenvedését és eleget tett a lány utolsó kérésének.
Ekkor a fiú gyönyörű aranysárga szemei átváltoztak csillogó kékké. - Fejezte be
a történetet ezzel Louis. Tudtam, tudtam, hogy a fiú ő volt a lány pedig a
barátnője. Szóhoz sem jutottam. Tehát ezért olyan amilyen. Nem akarta, hogy mással
is az történjen, mint vele. Nem akarta, hogy más is elveszítse a szerelmét, úgy
ahogy ő. Szeretetből nem akarta, hogy megtudják kilétüket. Ezek szerint Elenor
sem tudja. De várjunk csak. Villámként futott égig az agyamon a kérdés.
- Kékké? Egy vérfarkas kék szemekkel? - mondtam ki
akaratlanul a szavakat. Alig hallható voltam de a vérfarkasoknak túl jó a
fülük.
- Egy ártatlan élet elvétele belőled is elvesz valamit. Egy
darabot a lelkedből. Beárnyékolja, elhomályosítja a valaha oly' ragyogóan
aranyló sárgát, hideg acélkékké. - mondta halkan Louis és akkor először, láttam
rajta valamit. Valami emberit. Érzéseket.
- De miért tették ezt? Úgy értem miért harapták meg? -
tettem fel a kérdést.
- Ismered a skorpió és a teknősbéka meséjét? - válaszolt
kérdéssel a kérdésemre Louis.
- Nem ismerem - feleltem.
- A skorpió megkérdezte a békát, hogy átviszi e a folyón. A béka azt felelte: "Honnan tudjam, hogy
nem szúrsz meg?" Erre a skorpió: Miért tenném? Akkor mind ketten
megfulladunk." A béka belement.
A folyó közepén a skorpió megszúrta a békát. A béka megkérdezte
miért tette hisz' így mindketten meghalnak. A skorpió azt felelte: "Ilyen
a természetem." A farkasokba vetett hited mit sem ér, ha lebecsülöd
néhányuk természetét. - Miután ezeket, a szavakat kimondta nem bírtam tovább. Odaléptem,
hozzá és szorosan magamhoz öleltem miközben a sós könnyek áztatták a pólóját,
amik a szememből eredtek. Amin csodálkoztam, éreztem, ahogy Louis kezei
körbefogják a hátam, majd megszorítanak. Először éreztem, hogy Louisnak igenis
szüksége van a szeretetre. Jobban, mint bárki másnak a világon. Miután elengedtem Louist láttam a szeme
sarkába egy aprócska könnycseppet, vártam, hogy végiggördüljön az arcán de,
Louis erős volt és nem engedte szabadjára a sós folyadékot. Sosem hittem volna,
hogy Louis valójában ilyen. Olyan dogokat mesélt, amikről nem is álmodtam, hogy
valaha is tőle hallom majd. Még egy kis ideig néma csendben álltunk majd Louis
fogta magát megfordult és kimet az ajtón. Én leültem Harry mellé az ágyra majd
hátra dőltem a ruganyos ágyamra. Harry fölém könyökölt és csak bámult engem.
Ahogy láttam őt is, meglepte Louis története. Senki se hinné, hogy Louis emiatt
olyan amilyen.
- Nincs kedved elmenni, sétálni? - Vetette fel az ötletet
Harry.
